Palya Bea a Trafóban
Már csak pár perc és mindjárt hétfő, úgyhogy gyorsan idézek néhány gondolatot a blogomból egy korábbi koncert kapcsán, hogy értsd, miért szerettem ma is Palya Beát:
“… ízig-vérig nő, aki úgy énekel, hogy a teremben egy pisszenés sem hallatszik, áhítat van és az az érzés, hogy itt most valami csoda történik, zseniális és mágikus hangja bekúszik a terem legsötétebb zugába is, belemászik az ember lelkébe és csordultig tölti boldogsággal. Bea hol szenvedélyes, hol szerelmes, hol pajzán, hol bohóc, hol szomorú, hol huncut, hol ironikus, a daloktól függően. Hihetetlenül természetes, élvezi az éneklést, lubickol benne, közben csillog a szeme és nevet és látni rajta, hogy adni akar. Árad belőle a zene, játszik a hangjával és velünk, bevon minket is, zenekar leszünk, ütemre dobogunk, tapsolunk, csettintünk, dúdolunk, az ujja köré csavar minket. Őt hallgatva úgy képzelem, hogy szép és jó ember, nem lehet más. Muszáj élőben is átélni, így, pusztán a hangját, cédén ennyire nem üt át a varázsa. (…) Tudom, hogy sokan nem szeretik, amit Palya Bea csinál, lenézően népzenének bélyegzik, a Hej, Dunáról fúj a szél c. örökzöld énekórai nyenyerészésével azonosítják, holott nem erről szól a művészete. Bea, csók a homlokodra, köszönöm!”
